Búcsúnk Viñales-től sajnos borongósra sikeredik. Ysbel-t kifejezetten megkedveltük az itt töltött napok alatt, de a számlánk rendezése nem megy zökkenőmentesen. A megegyezett áron felül különböző plusz sorok jelennek meg a számlánkon, mint a vacsorához felszolgált víz, illetve egy 20 CUC-os (kb. 6000 Ft) tétel azért a mosásért, amiből a holmim egy részét csak többszöri kérésre kaptam vissza. Udvariasan jelezzük, hogy méltánytalannak érezzük a felszámolt tételek árát, Ysbel pedig nem kötözködik, és kapásból elfogadja az általunk reálisnak tartott összeget... Kicsit keserű szájízzel hagyjuk magunk mögött Viñales-t.

Úton

Taxival megyünk Havannába, mert nem sokkal kerül többe mint a busz, cserébe hozzánk igazodva indul, és egyenesen a reptérre visz. Az utazás alig két és fél óra az autópályán, és mivel a múltkor igen szűken írtam róluk, most pótlom ezt. Szóval a magyar autópályákhoz hasonlóan itt is főleg kétszer-két sávról van szó, amit középen szalagkorlát helyett csak egy kicsit megemelt, bokrokkal tűzdelt padka választ ketté. Viszont a kubaiak kicsit szabadabban értelmezik magát a fogalmat. A kamionokon, autókon, buszokon kívül épp úgy felbukkannak ló vontatta kordék, biciklik és gyalogosok is. Igaz, főleg a leállósávon közlekednek, de gyakran szemben. Ennél kicsit zavaróbb, amikor olykor-olykor egy bringás vagy lovas szeli keresztbe az el nem kerített pályát, és épp ezért érzem kicsit meredeknek, hogy a sofőrünk 120 km/h-s sebességnél is vígan sms-ezik. Stopposból több van mint járműből, és nem feltétlenül pályázik mindenki ingyen fuvarra, vannak többen, akik bankókat lobogtatnak a kezükben a hüvelykujj feltartása helyett, így jelezvén, nem csak irgalmas szamaritánusok segítségét fogadják el.

Felvett stopposok és lógázolás nélkül jutunk el a belföldi járatok termináljára, és itt következik a hideg zuhany. Gépünk 5 órás késéssel indul csak másfél órás útjára. Nem tudom milyen típusú repülővel utazunk majd, de bízom benne, hogy nem most tákolják össze. Megfogalmazódik bennem a hírhedt magyar mondás kubai megfelelője: "Kis gép kis késés, nagy gép nagy késés." Szóval van 8 órányi reptéren töltendő időnk. Ahhoz képest, hogy majd kétszer annyi a reptéri munkatárs, mint az utazóvendég, a terminálon láthatóan nem sikerült egy pár napja felsöpörni. Mondjuk ez különösebben nem lep meg, mert ez az eddigi szállásainkra sem volt jellemző.

Geri arckifejezése árulkodó...

Azt hiszem, ez a nap utazásunk mélypontja. Hiába olvasunk, nézünk filmet, beszélgetünk, és iszunk nagyobb mennyiségű rum-kólát, a várakozással járó stressz felőrli az idegeket. Az sem javítja a hangulatunkat, hogy Geri emésztése időközben felmondta szolgálatot, és félóránként rohan a mellékhelységre. A lányok idegesek, mert az ő gyomruk sem jó, vagy azért nem jó a gyomruk mert idegesek. Így amikor megannyi üldögélés, sorban állás és idegeskedés után végre odajutunk, hogy feladhatjuk a bőröndjeinket a gépre már-már azt fontolgatjuk, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, és nem repülünk Santiagoba. Végül győz a józan ész, és még 2 és fél órányi várakozás után végre felszáll a gépünk. Ha más pozitívum nem is lesz ebben a napban, azt elmondhatom, hogy először repülök Antonov géppel.

Godotra Antonovra várva

Sajnos Geri a gépen még rosszabbul lesz, így nem tudunk őszintén örülni az '57-es Pontiac-nak, amit a szállásadónk elénk küldött. Első utunk ezért rögtön a turistakórházba vezet. Amíg a sógoromat megvizsgálják, Dia és én kint maradunk Rolyval a kocsinál. A nálunk csak néhány évvel idősebb helyi fiú egész jól beszél angolul, ahhoz képest, hogy tudása javát a turistáktól vette fel, ráadásul meglehetősen közlékeny is. Beszélgetünk a fekete kocsiról, ami valójában a nagyapjáé és ő csak a taxizáshoz használja. Büszkén mutatja meg az eredeti 6 cilinderes motort, és azt javasolja jól nézzük meg, mert hamarosan egy Kia motorra cseréli, ugyanis ezzel már sok a macera, ráadásul 16 litert eszik százon, az üzemanyag literára pedig 1.2 CUC (~350 Ft). Azt is megosztja velünk, hogy szerinte kubai embernek Lada vagy régi amerikai kocsi való, mert ezekhez van alkatrész, és helyre lehet őket kalapálni. Ha egy új Peugeot elromlik, mihez kezdenek vele? Ő egyébként is szereti bütykölni az autókat, mert autószerelést oktatott sokáig, de jobban keres taxisként, ráadásul egy csomó embert megismer a munkáján keresztül. A Baseball és a magyar élsportok kivesézése után szót ejtünk a politikáról is. Roli szerint sokat javult a helyzet Raúl hatalomra kerülése óta, hiszen rengeteg privát vállalkozás nyílhatott a gazdasági reformok bevezetésével. Azonban hosszú távon nem látja a nagyobb változások lehetőségét. Szerinte Obama blokádbontási szándéka kimerül majd abban, hogy rengeteg turista jöhet ide az USA-ból, ami azért rengeteg bevételt jelenthet nekik. Roly jó kedélyű, és sokat nevet. Arra kérdésemre, hogy vajon minden kubai ennyire laza-e, csak ennyit válaszol: "Kubában mindenki nyugodt. Azok a kubaiak, akik nem nyugodtak már Miamiban vannak."

Godotra Gerire várva

Geriről kiderül, hogy a problémája nem bakteriális, csak - vélhetően - nem volt felforralva rendesen a tea és kávé vizünk Viñalesben, és ez őt érintette a legcudarabbul. Kapunk egy-két USA-ból importált csodaszert, és mindannyiunknak pár nap diétát javasolnak. Így végül, délután 5 helyett este 11-re érünk a szállásunkra. De hát miért panaszkodok. Hiszen ideértünk, nem?

Ma délelőtt elmegyünk a helyi botanikuskertbe, amit a túravezetőnk nagyszülei alapítottak. A fák árnyéka kitűnő menedéket ad a hét ágra tűző nap elől. A srác egész jól beszél angolul, de lusta hozzá, inkább a velünk együtt bandukoló izraeli párnak mesél spanyolul, aki lelkesen fordítanak nekünk. A növények egy része otthon is megtalálható szüleim és anyósom cserepeiben, de látunk itt igazi kakaófát, hámlóbőrű turistafát, mandarin- és narancsfát is. Az egyik fa tetején kondor keselyű üldögél, egy kalitkában pedig papagájt találunk, a végén megkóstolhatom a helyben érett kókusz fehér húsát is.

Séta a botanikus kertben

Az El Olivoban elköltött ebéd előtt és után még Viñalesben sétálgatunk, mert eddig főleg a környékét néztük meg. Felfedezzük kicsit a községet is ahol lakunk, és közben leszervezzük a holnapi taxinkat is, hogy tovább utazhassunk.

Séta a faluban

Délután sikerül feloldanom egy kellemetlen problémát is. Két nappal ezelőtt kimosattuk a háziakkal a holmijainkat, és amikor megkaptuk a száraz ruhákat, összesen két alsónadrágot kaptam vissza. Mivel nem vagyok igénytelen, és számolni is nagyon sok évig tanultam, pontosan tudom, hogy lehetetlen, hogy 6 nap alatt csak két gatyát használtam el. Sajnos a spanyol nyelvtudásom leginkább egy Michael Flatley előadásra hasonlít kívülről, így hiába lobogtattam napokig a visszakapott gatyákat jelezvén, hogy keresem a többit, Ysbell, a fiatal házigazdánk nem érti, vagy nem akarja megérteni mit szeretnék. Ma viszont végre felbukkan Yusy, Ysbell anyja, aki egy szobából kihozza a maradék alsónadrágjaimat. Az örömöm felhőtlen. Valami ilyesmit érezhetett Fidel, amikor bevonult Havannába, csak ő valószínűleg a kubai zászlót lobogtatta a feje fölött, nem az alsógatyáját...

Dia tervez, Nelli olvas, én meg nem tudom hova lettek az alsónadrágok...

Íme az utolsó naplemente itt Vinalesben, aztán holnap irány vissza Havannába, majd repülünk Santiagoba.

Utolsó hegyek mögötti naplemente 

Eljött az ideje egy kis strandolásnak. Az egyik északi parti cayo (sziget), alig 60 km-re van Vinalestől, rádasul autóval el lehet jutni rá, így bérlünk egy taxit és egy órányi rázós utazás vár ránk. Igen rázós. Itt már minden jóérzésű pesti visszasírná a Fehérvári utat. Gyakran - ahol elég széles a padka - inkább az út melletti murván megyünk, mert annyira kátyús az aszfalt. A kies tájat csak néha szakítja meg egy-egy út menti óriáshirdetés, amelyek - szemben Európával - nem termékeket reklámoznak, egyszerűen csak a forradalmat dicsőítik.

Éljen a termelés és a (hon)védelem!

A Cayo Jutias gyönyörű, fehér homokos tengerpartját türkizkék tenger mossa, és mangrove fák szegélyezik. Az árnyékban üldögélve a tengert szemlélve, nehéz elhinni, hogy odahaza szakad a hó...

Cayo Jutias

Az elmúlt napok rohanása után úgy döntünk, hogy ma pihenünk egy kicsit, és Viñales úgy tűnik alkalmas is erre. A település ugyanis tökéletes ellentéte Havannának. A fővárostól nyugatra Pinar del Rio tartomány közepén fekszik ez a község, amely az útikönyvünk szerint a nyugalom és a csend szigete. Üzenem a Lonely Planet szerkesztőinek, hogy a minden reggel 5:30-kor az induló Zilek hangjára ébredni nem feltétlenül pihentető, de egyébként tényleg kellemes hely Viñales.

Itt lakunk

A hegyek közé ékelt településről lerí, hogy kedvelt turistaközpont. A házak java ugyanis szépen fel van újítva, bár nagyjából minden második ház hivatalos Casa. Talán az emberek is gazdagabbak itt valamivel. Ezt a következtetésemet a faluban látható rengeteg (elektromos) robogóból vontam le, és nem egy reprezentatív felmérésről van szó, szóval simán lehet, hogy tévedek. Bár sok a turista, velük együtt sincs azonban akkora zsúfoltság, mint a fővárosban. A levegő is tisztább, hacsak nem egy Zetor mögött sétálsz...

Hegyek között

Délután sikerül kialkudnunk egy taxit ráadásul egy angolul beszélő sofőrrel, és elvitetjük magunkat az Indián barlangba, amiben a félrevezető név ellenére sem laktak soha indiánok. A cseppkőbarlangban némi séta után motorcsónakkal folytatjuk utunkat a barlang folyójában. A látvány nagyon szép. de kicsit megint az az érzésünk, hogy úgy hajtanak végig minket az egyébként gyönyörű cseppkövek között, hogy a végén bőven maradjon időnk szuveníreket vásárolni és - a szigeten a legjobb - koktélokat iszogatni. Azt hiszem, a szocialista Kuba lakói a legnagyobb kapitalisták, ha rólunk, turistákról van szó.

A cseppkőbarlang és környéke

Valamiért furcsa itt lenni Viñalesben, de két napig nem jöttem rá mi az, csak most: Havannában volt egy saját lakásunk, azt ettünk és tettünk, amit és akkor, amikor akartunk. Itt most a háziak főznek ránk, egy fedél alatt élünk velük, és folyton beléjük botlunk. Talán ez kevéssé lenne probléma, ha bármelyikünk is tudna spanyolul vagy közülük angolul, de így sajnos kicsit a saját szobáinkba szorulunk. A hegyek mögött lenyugvó nap fénye viszont káprázatos, és szinte mindenért kárpótol. Eszembe is jutnak pécsi kollégáim, akik ritkán hagyják ki a 6. emeleti irodánk ablakából a naplementéket. Srácok, ezt látnotok kellene!

Naplemente

Reggel 8-kor, tehát valójában 8:40-kor indul a buszunk az egyik hoteltől. A Viazúl és Cubacanan kifejezetten turisták utaztatásával foglalkozó busztársaságok, és kubai mércével pontosak is: Ergo ha azt mondják megy, akkor tényleg elindul a járat, csak győzzük kivárni.

Buszra menve

Ha már itt tartunk essen pár szó a főváros közlekedéséről. Az otthon ismeretes közlekedésmérnök szak gyanúsan ismeretlen fogalom lehet a szigeten. Lámpák, KRESZ táblák nem nagyon vannak. Felfestett zebrát is csak egyet láttam a belvárosban, és egészen meglepődtem, amikor az egyik utca végén 3 táblát vettem észre. A nagyobb kereszteződésekben az autósok még figyelembe veszik a lámpákat, de egyébként mindenki arra és ott közlekedik, ahol tud és akar, legyen szó autóról, bicikli taxiról vagy gyalogosról. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha az autópiac liberalizációja ténylegesen is végbemegy - és nem csak elméletileg vehetnek a kubaiak autókat, hanem ki is tudják majd fizetni azokat -, hogyan alakul majd a városban a forgalom szervezettsége? Már most se kevés a jármű, de még belefér, hogy egy dög nagy Zil megfordul a Capitolio előtti a 4 sávos úton, pillanatnyi fennakadást okozva a forgalomban, de így legalább az élelmes gyalogosok átsétálhatnak a keresztben álló teherautó árnyékában a túloldalra.

Ami a járműparkot illeti, sok fajta autót látni. Itt vannak a nagyon öreg, ikonikus, forradalom előtti, általában már csak karosszériájában amerikai kocsik. Ha ezek a gépmatuzsálemek nem pont az ország vezetői által olyannyira(?) gyűlölt USA-ból származnának, talán már az ország címerében is helyet kaptak volna. Aztán itt vannak a KGST jótéteményeinek darabjai: Ladák garmadája, Moszkvicsok, és megszámlálhatatlan mennyiségű Ikarusz busz. Az újabb generációs autók között (értsd 10-20 éves darabok) kiemelkedik a Peugeot és a Hyundai márka. A legbizarabb jármű viszont, amit eddig láttam, nem a múlt kísértete, hanem egy kb. 15 éves élénk pink VW Passat volt. Egy pillanatra el is képzeltem Yogee barátomat, ahogy egy ilyenben feszít odahaza. A sokszínű kubai gépkavalkádban csak egyfajta jármű nincs: a működésképtelen. A Plaza de Armas-on állt a minap egy motor, aminek a hiányzó tankját egy a vázhoz erősített 3 literes műanyag kannával pótolták...

Képek az autóparkról

A városból kifelé buszozva a látvány tovább árnyalja a Havannáról alkotott képemet. Hiszen amíg mi elsősorban Old Habana belvárosi utcáit jártuk, most a külvárosok gondosan ápolt parkjaival és szépen felújított villáival szembesülünk. Pécshez szokott szememnek már is élhetőbbnek tűnik a város... Az autópálya vagy gyorsforgalmi út forgalma az M6-os déli szakaszainak forgalmához, burkolata a (pesti) Fehérvári úthoz hasonlítható, és kb. 3 órás utazást jelent Viñalesig. Az utaskísérő még az utazás elején jelezte, hogy útközben teszünk majd egy kisebb pihenőt, ahol fel lehet frissülni, és meg lehet inni Kuba legkiválóbb koktéljait. Mindig mindenhol az ország legjobb koktéljait mérik egyébként. A pihenő ténye nem lep meg minket, sőt a megállás jól is esik, csak azt nem tudjuk miért nem félúton álltunk meg mondjuk, miért pont 20 km-re a célállomástól? Na jó valójában sejtjük a választ. 

Autópálya

A szállásunk elfoglalása és pár kör alkudozása után, rögtön el is indulunk felfedezni a környéket lóháton. Életemben nem lovagoltam még, de hátasaink jól ismerik a környéket, és nagyon nyugodtak. Kicsit a korabeli, autós PC játékokra emlékeztet a dolog: Ahogy a Lotust a 4 kurzorral, úgy Caramello lovamat is pont 4 mozdulattal tudom irányítani. Útközben megállunk egy kis tónál, ahol gyorsan meg is mártózunk. Igen, szerintem is komikus valahol, hogy egy hete egy karibi országban vagyunk, és első fürdőzésünk egy kis hideg vizű tóban történik. Tovább baktatva a zegzugos hegyi ösvényeken eljutunk egy kis kávéültetvényre. A beígért ültetvény helyett azonban csak egy kicsi asztalon mutatják meg, hogyan szedik, és milyen eszközökkel szárítják, pörkölik és őrlik a kávészemeket. A mutatványban nem is az zavar igazán, hogy ezt az egészet akár egy könyvben is elolvashattuk volna, hanem az, hogy az 5 perces kis bemutató után kapunk 15 percet, hogy koktélokat - Kubában a legjobbakat! -  rendeljünk, és kávét vegyünk szuvenírként, miközben egy kávécserjét sem láttunk. Tudom, hogy itt is a turistákra van kihegyezve a dolog, de én nem akarok minden sarkon meginni egy Mojito-t. A túra végén egy dohányültetvényt is meglátogatunk, ugyanis Pinar del Rio tartomány adja a kubai szivarok 90%-át. A dohányföldek megtekintése után egy dohányszárítóban elbeszéli a gazda a dohánytermesztés teljes folyamatát, az apró magvak elvetésétől a trágyázáson és öntözésen át, a különböző magasságú levelek milyenségéig. Mesél a szárításról és a fermentálásról, végezetül pedig sodor egy szivart. Ez 20-25 perces előadás már sokkal inkább a kedvemre való. Bár itt is van lehetőség - biodinamikus gazdaságban termelt -szivart venni, sokkal kevésbé érzem "olcsónak" a körítést. A 3 órás túra után igazán jól esik a vacsora.