Ma már majdnem mind jól alszunk, kivéve a sógornőmet, és ez némileg nyomot hagy a hangulatán. Reggeli után mi Diával visszamegyünk a Plaza de Armas-ra, mert kíváncsiak vagyunk a kormányzói palotában található múzeumra, de eddig mindig zárva volt. Persze hiába megyünk nyitásra, csak fél óra múlva lehet tényleg bemenni, de hát ez Kuba, ezen egyáltalán nem lepődünk meg. Viszont így van még időnk előtte megnézni a városalapítás templomát, amelyben a város alapításának emléket állító 3 nagyszabású festményt őrzik. "Spanglish" lehetne a neve annak a keveréknyelvnek, amin kommunikálunk a tárlatvezető hölggyel, és ha nem is értünk meg mindent az elmondottakból, az biztos, hogy a helyiek számára olyan ez mint nekünk odahaza a Feszty-körkép.

A városalapítás temploma és a kívánságfa

A kormányzói palota belülről is gyönyörű. A kiállítás bemutatja a különböző századok kubai kormányzóinak egyáltalán nem szegényes mindennapjait épp úgy, ahogy a sziget történetének fontosabb eseményeinek tárgyi bizonyítékait. Van itt minden a régi hintóktól kezdve, az elefántcsont berakásos mahagóni bútorokon át, egészen a korabeli spanyol hódítók mára már jócskán megfakult lobogójáig. A legszebb talán mégiscsak a palota belső kertje a szelíd pávákkal. Tényleg érdemes ide bejönni, és pár órát eltölteni itt.

Mindeközben Nelliék felkeresik a szállásunkhoz közel eső általában csak helyiek által látogatott piacot. Itt a Peso (CUP) a fizetőeszköz és nem a turisták számára kitalált Konvertábilis Peso (CUC). Itt mutatkozik meg igazán, hogy mennyire olcsó a mindennapi élet Kubában, persze csak az európai szemlélőnek, mert a kubaiaknak ez is kemény pénz. Turistaszemmel viszont fillérekért szerzik be az alapvető élelmiszereket. Az sem zavarja a helyiket, hogy a klasszikus turistaterületeken kívül bukkan fel két magyar, nem tukmálnak rájuk semmit, mint azt az Obispo-n tapasztaljuk percről-percre.Mindössze jókat mulatnak azon, ahogy Geriék bizonyos dolgokat magyaráznak, és megpróbálják körül írni a keresett árucikkeket. Így lesz ebédre currys-vörösboros csirkemellünk egy nagy adag, friss salátával körítve.

A délutáni pihenőt követően, rumgyárlátogatásra indulunk. A rummúzeum kevéssé hozott minket lázba, de a infotourban megmutatták, hol találjuk a rumgyárat. Így aztán meg is alkuszunk egy taxissal, aki kivisz minket és vissza is hoz minket majd dolgunk végeztével. Alig 10 perc autókázás után meg is érkezünk a Legendario rumfőzdébe, ahol szembesülünk azzal a meglepő ténnyel, hogy a gyár évek óta bezárt, és nincs itt az ég világon semmi. Végül is senki nem kérdezte, mit akarunk itt: kérdeztük, megmutatták, kértük, idehoztak. A sógornőm viszont ha már egyszer elhatározta, hogy mi ide bemegyünk, akkor így vagy úgy, de bemegyünk. Meglepetésünkre nyitva van az ajtó. Bár a gyár elég lepusztult, azért nem teljesen üres. Van itt egy biztonsági őr, aki kedvesen beinvitál minket, és nem kell sokat faggatóznunk, beszél magától is, a szebb napokat látott gyárépületben. Elmeséli, hogyan emésztette el a kommunizmus rumfőzdét. Beszél arról, hogy folyton azt mondják nekik, az USA és a kapitalizmus rossz, de ő tudja, hogy ez nem így van, mert a rokonai Floridában élnek, és éhen halna, ha nem küldenének neki minden hónapban 100$-t. Hogy meglepődünk-e a hallottakon? Nem, mert mind olvastuk a már említett Kubai retró c. könyvet, de egészen más érzés ezt Horváth János elbeszéléseiből megismerni, mint szemtől szemben megélni, ahogy a szavak mögött kirajzolódik egy őszhajú ember sorsa… Arra a kérdésünkre, hogy valójában mi is a munkája egy bezárt gyárban, beljebb hív minket, és egy nagy rácsos ajtó mögötti hatalmas hordók tömegére mutat: 100 éves rumra vigyáz. Ezek a hordók bizonyos magas rangú kormánytagok számára vannak fenntartva. És hogy mi lesz, ha Fidel és Raúl meghalnak? Egy szóval válaszol: War! Sokat gondolkodtam már, mi lesz Kuba sorsa, pláne most, hogy Obama felszámolni készül a blokádot. Talán újabb 50 év múlva Puerto Rico-hoz hasonlóan már az USA-hoz való csatlakozást fontolgatják majd a szigeten, vagy az elmúlt 55 évnyi önállóságból merített büszke nemzeti öntudat sosem teszi ezt lehetővé? Így vagy úgy békés megoldásokon töprengtem, de az meg sem fordult a fejemben, hogy véres (polgár)háború dúlja fel a szigetet. De ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy helybéli véleményét. Elköszönünk, kezet fog velünk, a lányoknak puszit ad, és búcsúzóul még egyszer hangot ad a meggyőződésének: Higgyük el, a szocializmus nagyon rossz! Ahogy kilépünk, nem hagy nyugodni a gondolat, amit szintén a Kubai retróban olvastam: Lehet, hogy egyszer a revolución 60 éve csak széljegyzet lesz a történelem lapjain, de Carlos-nak ez a 60 év volt az élete.

Gondolataimból egy előttünk megálló turistabusz zökkent ki. A bent ülő különböző nemzetiségű turistákat gondosan terelegetik az épület emeletére. Kíváncsiak vagyunk mi van fenn, hát hozzájuk csapódunk. Bár a gyár bezárt, a tetejében működik egy rum- és szivarbolt. Nem is tartogat számunkra sok érdekességet, leszámítva pár Legendario plakátot, ráadásul az árak a belvárosi árakkal megegyeznek. Már épp indulnának lefelé, amikor megszólítanak minket anyanyelvünkön. Egy fiatal magyar házaspár szintén a busszal érkezett Varaderoból.

Egy nappal előttünk érkeztek utazási irodán keresztül. Varaderóban laknak, és most behozták őket várost nézni. Elmondásuk szerint a tenger nem túl meleg, az ország érdekes, a kaja hotel színvonalú. Én pedig valahogy sajnálom őket. Talán csak túl friss a Carlos-szal való beszélgetésem, de úgy érzem ők csak Kuba felét kapják. Utaznak, amikor utazni kell, fotóznak, amikor azt mondják nekik, és szivart meg rumot vesznek, amikor beterelik őket egy ehhez hasonló boltba. Sarkosan fogalmaztam, tudom, és lehet, hogy ők egyáltalán nem kíváncsiak Kuba másik arcára, mégis úgy gondolom, sokkal jobban jártunk, hogy mi mindent magunk szerveztünk.

Visszamegyünk a Kapitóliumhoz, mert reggel sikerült szereznem egy Granma-t (a Kubai Kommunista Párt hivatalos lapja), és gondoltam igazán "habonyingolhatnék" vele egyet. (Tudjátok az amerikai kitiltási botrány elején Habony Árpád gyorsan Washingtonba repült és lefotóztatta magát az aznapi Wall Street Journallel.) Én most ezzel bizonyítom, hogy van turistakártyám, és 2015. január 28-án Havannában vagyok. Apropó. Mivel Kubában drágább az Internet, mint egy jó minőségű rum, még a kifejezetten drága tartós tejnél is drágább, fogalmam sincs mi lehet otthon. Egy biztos: Több rumot iszok, mint tejet. Lehet, hogy ezért ölelgetem a pálmafákat?

A lányok meglátogatják a Yoruba múzeumot, majd elmegyünk megnézni az egykor igen jelentős kínai negyed egyik utolsó emlékét, a negyed kapuját. Este játszunk egy keveset, mert természetesen nem jöhettem el társasjátékok nélkül, majd nekiállunk pakolni, reggel ugyanis indulunk Viñalesbe.

A kínai negyed kapuja mag az ŐRÜLET!

Szépen megszoktuk a helyi viszonyokat. Egyre többet és egyre jobban alszunk, megtaláltuk, és a mindennapjaink részévé váltak azok a helyek, ahol normális árakon jót lehet enni, továbbá már térkép nélkül is egész jól tájékozódunk a La Floridita (Hemingway egyik törzshelye, és a Daikiri koktél szülőháza), a Plaza de Armas, a Capitolio és a San Francisco de Asis között. Oké-oké, tisztában vagyok vele, hogy ez Havanna területének 1%-a.

A "La Floridita", ha már szóba jött

Emellett - hála Horváth János - Kubai retró c. könyvének - egészen jól értjük a kubai mindennapok néhány jellegzetes elemét, és nem vonjuk fel értetlenül a szemöldökünket minden egyes alkalommal:
- ha a kubai férfiak, mosolyogva spanyol megjegyzést tesznek a feleségeinkre,
- ha állandóan sorban álló kubaiakat látunk,
- ha vehemensen gesztikuláló kubaiakba botlunk,
- hogy a 3-as címletű peso nem átverés, hanem mindennapi valuta.stb.
A volt kubai magyar nagykövet könyve ugyanis nem egy útikönyv, hanem a kubai mindennapokat kifejezetten olvasmányosan bemutató írás. Szerintem kötelezővé is kellene tenni, minden idelátogató turista számára az olvasását, hogy csökkentse a kezdeti kultúrális döbbenetet. De azoknak is izgalmas olvasmány, akik nem terveznek utazást, csak érdeklődnek a szigetország iránt.
Egy dolog van, amiről nem olvastam, és borzasztóan zavar, mégpedig a férfiak állandó köpködése. Ki hetykén, ki durván, már-már tolakodóan, van aki csak mélán kicsorgatja, de mindenki köpköd. Nem tudom, hogy dohányt rágnak, vagy van a dolognak kultúrális vonzata, de ha Horváth János netán egy nap elolvassa ezt az útinaplót, remélem megírja nekem, ha tudja a választ.

Havannai klisé, köpet nélkül

Szép helyeken járunk ma is. Némi alkudozás után átvitt minket egy taxi az öböl alatt futó alagúton a Castillo del Moroba. Bár nem volt cél, hogy régi autóval menjünk, sikerül egy vén Consult kifognunk, így kipipálhatjuk az öreg kocsival rajkodást is... A szeles időben egész nap el tudtam volna üldögélni a tenger partján az ágyúk tövében, nézve ahogy a tarajos türkizkék hullámok rendíthetetlenül ostromolják a világítótorony szikláját. Jó érzés, ahogy vízpermet hullik az arcomra, viszont kevéssé jó érzés, ahogy hirtelen átcsap a falon a hullám, és teljesen elázik a rövidnadrágom. Na, mégiscsak menjünk tovább...

Ücsörgés a hullámverésben

Sétálunk még fenn a part tetején, majd megkérünk egy taxist, hozzon át minket a San Francisco de Asis-hoz. A templom körül egy-egy dekorált medve szimbolizálja a világ különböző országait. Kiderül, hogy az ágaskodó állatok a világbékét hirdetik a világ körüli útjukon kiállítás formájában, és most épp Kubában állomásoznak. Jó sokára találjuk meg a magyar mackót, nem csak azért, mert sokan vannak a medvék, hanem mert a magyar még jóindulattal sem tartalmaz semmi magyar jellegzetességet. Ja, de: piros, mint a paprika. Legalább túró rudit enne, vagy valami. Bezzeg a kubai mackónak szivar lóg a szájából és box bajnok öve van! A magyar medve leginkább az észak-koreai pajtására hasonlít, lévén mindkettőn főleg angyalokat látni. Csak mondom.

Egy angyali, magyar medve társaságában

De nem a medvékért jöttünk, hanem a Szent Ferenc templom tornyába akarunk felmászni. Szeretem a puritán, barokk kliséktől mentes templombelsőket, és a Szent Ferenc templom ilyen. Bár a színpaddá alakított szentélyből hallatszó kubai tánczene nem annyira illik ide, de a kerengő gyönyörű, a kilátás a toronyból pedig pazar. Megérte ennyit mászni.

A kilátás. Én mondtam...

A délutáni sziesztánk elmarad, mert a casa particularunk tulaja telefújta rovarirtóval a lakást, így aztán alvás helyett sörivással pihenjük ki a korábbi fáradalmakat a közeli kávézóban. Este a Plaza de Armas-on alkuszunk a régiségkereskedők apróságaira. Van itt minden: Könyvek a forradalomról és kubai történelem nagyjairól, ezer éves helyi bakelit lemezek, plakátok, és régi kitűzők minden mennyiségben. Ez utóbbiak többségén Che Guevara ikonikus arca látható, no meg egyéb szocialista szimbólumok. A legérdekesebb közülük azonban egy minden bizonnyal forradalom előtti darab, amin a kubai és az amerikai zászló lobog barátilag, egymást keresztezve. Értékes kitűző, és tudja ezt az árus is, mert nem enged alkudni az árból, így beérem egy egyszerű kubai zászlót mintázóval.

Régi holmik, kevés fény

Este hulla fáradtan zuhanunk az ágyba, ráadásul ma először meleg víz sincs. Elalvás előtt nem hagy nyugodni az a gondolat - figyelembe véve Obama decemberi bejelentését -, hogy már talán pár év múlva újra olyan kitűzőket fognak osztogatni az embereknek a szigeten, amin az USA zászlaja keresztezi a kubait. Úgy barátilag.

Bónusz: alkonyi, borongós Plaza San Francisco de Asis

Bónusz 2: A lépcső, ami sehonnan se indul és sehová sem vezet

Reggel 6 óra. Azt hiszem kezdek hozzászokni az időeltolódáshoz, cserébe most felébresztettek a szúnyogok. Ha valamire nem voltunk felkészülve, akkor ezek a vérszívó dögök azok. Egyrészt baromi gyorsak és kicsik, alig lehet őket elkapni, másrészt baromi "intelligensek", mert nagy ívben szarnak a szúnyogriasztó sprénkre, ráadásul meglehetősen kitartóak, mert a balatoni szúnyogszokásokhoz alkalmazkodott testünknek a nap minden percében el kell viselnie a vérszívók atrocitását. Egyetlen fegyverünk a maximális fordulatszámon pörgetett, szobánkénti két ventilátor. Ezek akár kellemesek is lehetnének, de éjjel nincs túl meleg, szóval a tanulság, ha Kubába utaztok, készüljetek valahogy a hiperintelligens, mutáns szúnyogok hada ellen, de biztos, ami biztos sok szúnyogriasztót hozzatok magatokkal!

Szóval reggel 6, és miközben a szúnyogok döngicsélését hallgatom, lenyűgözve bámulom szobánk kb. 6 méteres belmagasságát, és elismerően gondolok a leleményes kubaiakra, akik ilyen ügyesen lakásokká alakították, az egykori, szebb napokat látott kanadai bank épületét. A széfet is megtaláltuk tegnap a kerengőn. Nem mondom, hogy szakszerűen törték fel anno, de minden bizonnyal hatékonyan, mert belül tök üres. Kopognak. Betoppan Nelli, aki szintén nem tud aludni, és hozza a birodalmi terveit is. Alaposan átnyálazta az útikönyvünket, és talált jó pár megfizethető kávézót és éttermet, így az étkezéssel talán nem lesz problémánk.

Café Santo Domingo, reggelizni nagyon jó

Amíg én a tegnapi nap memoárját írom, Dia és Nelli városnéző útiterveket fabrikál, hogy némileg strukturáltabban fedezzük fel a várost. A látnivaló sok, az időnk kevés, szóval kis idő múlva újra az utcákat rójuk. Azt hiszem túl vagyunk az első nap sokkján, és kezdünk ráérezni az itteni mindennapok ízére, hogy miből gondolom ezt?

Capitolio és Gran Teatro

1. Már nem dobom reflexből a wc papírt a wc csészébe. Mert azt itt nem szabad a vékonyka szennyvízcsövek miatt. Ez okozott már pár riadt pillanatot.
2. Ügyesen ignoráljuk az utcán heverő szemetet, és kevéssé borzasztanak el a sokszor járhatatlan utcák. Mondanám, hogy egyszerűen nem nézünk oda, de muszáj, különben orra bukunk a kátyúkban.
3. Már nem nézzük az óráinkat, azon gondolkodva hány óra is van otthon?
4. Rég elfelejtettük, hogy tél van. Itt mindenki rövidnadrágot hord “Janunyárban”.
5. Remekül alkudozunk az utcai árusok friss gyümölcseire, és a szuveníresek apró ajándékaira. Mókás, mit meg nem kapsz 1 konvertábilis pezó (CUC), 5 helyi pezó (CUP) meg 10 eurocentért. És még ennél is mókásabb, ahogy kézről-kézre jár a kubaiak között a cent érme. Apropó! Végre tudom milyen íze van az igazi fán érett banánnak!

Alkudozás

Persze azért még olykor-olykor rácsodálkozunk - a fejünket csóválva - a helyi ügymenetre. Íme egy példa: Az infotour ajtajára ki van írva, hogy ma csak délután 1-kor nyit, a szokásos délelőtt 10 helyett. Így visszamegyünk 1-re, csakhogy azt nem vettük figyelembe, hogy az infotour-ban minden nap 1-2-ig ebédszünet van. Szóval ők kinyitottak 1-kor, és rögtön ebédszünettel kezdték a napot, tehát harmadjára is visszamentünk… 14:00-ra. Akkor már sikerült bejutni.

Obispo - havannai "Váci utca" háttérben a La Floridita, Hemingway egyik törzshelye

Tartozom egy bocsánatkéréssel. Havanna szép! Nem tudom tegnap mit rontottunk el, de ma igazán klassz helyeken jártunk. A szépen felújított Obispo-n reggeliztünk, pálmafát öleltünk a Parque de la Fraternidad-on, A Nagy Getsby-be képzeltük magunkat a Bacardi-ház belső tereit nézegetve, este pedig kisétáltunk a szeles óceánpartra, a Malecón sétányra.

A Bacardi irodaház

Egyikünk sem látta még az óceánt, kivéve Nelli. Megállapítottuk, hogy pont olyan mint a tenger, már csak aézrt is, mert valójában ez a Karib-tenger… Elnézve a szépen felsorakoztatott ágyúkat, megállapítjuk, hogy kalóznak lenni kevésbé lehetett romantikus, inkább csak simán szar. Bár ha annyi mojitot ittak, mint mi ebéd helyett, akkor akár vicces lehetett a privatérok élete. A rengeteg gyaloglás és koktél eredményeként ma este inkább csak alszunk... Úgy tűnik megérkeztünk Kubába.

Jack Sparrow-nak szeretettel

Pontosan 5 hónap múlva leszek 31. Ezzel most az a legnagyobb bajom, hogy mindezen helyi idő szerint hajnali 5-kor gondolkodok. Szemét jetlag. Mivel egyikünk sem tud aludni, Nelli kitalálja, hogy uccu neki, fedezzük fel az ébredező vasárnapi Havannát, hiszen házigazdánk úgy is csak 10-re jön reggelit adni. Így aztán reggel fél 7-kor a kora reggeli Havanna utcáit járjuk. Érdeklődve rójuk a sok helyen kopott, gyakran "nyóckerbe" hajló utcákat, valami boltszerű után érdeklődünk.

Vasárnap reggeli Havanna

Valószínűleg ebben a nyugodt mederben csordogált volna a reggel, ha bele nem botlunk Michael-be, a 30 éves helyi (állítólag) pszichológusba, aki turisták kocsikáztatásából él valójában. Végül úgy sikerül meggyőznünk arról, hogy nem akarunk sétahintagolni Havannában, hogy felülünk a kocsijára és hintózunk. És igen, pont úgy néznek ránk az emberek, mint ahogy mi szoktunk a hasonló tucatturistákra. Annyit azért tegyünk hozzá, hogy nem a szekér, vagy az El Macho névre keresztelt kanca vonzott minket, hanem Michael lehengerlő stílusa az, amiért belemegyünk a mulatságba. Ami pedig utána következik két órában, az annyira abszurd, mint egy Guy Ritchie rendezte Monty Python jelenet. Megpróbálom összefoglalni néhány gondolatban, de egyelőre még én is a kultúrsokkot emésztgetem:
- a fa borítású utca, a Capitolio, Gran Teatro, Plaza de Armas és egyéb klasszikus látnivalók.
- egy fél disznót tologatnak mellettünk egy talicskában, majd pakolják be egy taxiba Centro Habanaban.
- egy mojito a még zárt Habana Club múzeum bárjában, persze még reggeli előtt, Michael haverjánál.
- szivarbolt, ahol csak az árakat mustráljuk, majd a bolt biztonsági őre is megpróbál szivart eladni nekünk egy sötét kis sarokban, aztán a következő pillanatban egy másik cimbi lakásán vagyunk, ahol kétes eredetű, de minőséginek tűnő szivarokra alkuszunk, miközben mellettünk egy kislány a reggeli matinéját nézi, és láthatóan zavarja, hogy 4 vadidegen foglalja el a kanapé nagy részét.
- rum kóstolás egy harmadik cimbi boltjában. Igen, még mindig reggeli előtt...

Michael-lel az élet.

Hogy Michael stílusa mennyire felvett, nem derül ki a túra végére, mint ahogy az se, mi mennyire jártunk jól vagy rosszul itt vagy ott, de az biztos, hogy nagyon jól éreztük magunkat, pedig még csak délelőtt 10 óra, és az első napunk. Ideje reggelizni...

Délután újra bevetjük magunkat a városba, ami mostanra hemzseg az emberek kavalkádjától. Próbálunk valami ennivaló után nézni, de ez meglehetősen nehéz feladat. Szendvicshez valót keresünk, és találunk is kenyeret, meg... mást egyáltalán nem. Legbelül mind tudtuk, hogy ez lesz, csak épp nem sejtettük. Mivel mind a '80-as évek gyermekei vagyunk, már nincsenek emlékeink a szocializmus boltjainak foghíjas kínálatáról, de az alapján amit itt tapasztalunk, egyikünk sem bánja, hogy ez anno kimaradt az életéből. Állítólag sokan azért jönnek Kubába, hogy egy pillanatra megcsapja őket a szocializmus negédes emléke. Hát minket is rendesen arcul csapott az üres polcok látványa, és nehezen tudjuk elképzelni, hogy valaki csak azért érkezzen ide, hogy a hiányos árukészletek előtt nosztalgiázva morzsolgasson el egy könnycseppet, mondván: "Hejj, azok a régi a szép idők".

Havanna belvárosa

Nem baj, majd beülünk abba az étterembe, amit a szállásadónk, Susanna tanácsolt kipróbálásra. Épp csak azt nem említette, hogy ehhez 1-2 órát sorba kell előtte állni. Így végül marad a közeli, kis olasz, 4 asztalos éttermecske, ahol a nagyon vékony pizzatészta egyszerre magyarázható az eredeti talján pizzák iránti elkötelezettséggel, és a hiánygazdaság szülte spórolással. Mindenesetre az étel finom, így végre teli gyomorral élvezhetjük város látványait.

Olasz étterem

Az utcák egyszerre lenyűgözőek és elszomorítóak, hiszen gyönyörű és gyakran grandiózus épületek között sétálunk, de fáj látni, hogy mennyire hagyják tönkremenni a környezetüket. Ennek egy része nyilván magyarázható a szegénységgel, egy jelentős része azonban simán igénytelenségnek tűnik. Sajnos. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a város sorsa, ha egyszer tényleg rászabadul az amerikai tőke, hiszen az USA ott topog az ország küszöbén, és alig várja, hogy (újra) rátehesse a kezét Kubára. Mi lesz azokkal az épületekkel, amiket sok éve felállványoztak, de sosem újítottak fel, és ma már szimbiózisban él egymással a rozsdás fémtákolmány, a falak maradéka és az őket dúsan átszövő élénkzöld vegetáció? Vajon eldózerolják őket, és felhőkarcolókat húznak fel helyettük, vagy megpróbálják megmenteni az erősen hiányos macskakövezetű utcák romos "díszeit"?

Vegetáció

Európai szemem, minden sarkon azt várja, hogy befordulva kiérek a nyóckert idéző utcákból, míg végül kilyukadunk a Plaza Vieja-n, ami gyönyörűen fel van újítva. A szebbnél szebb koloniál stílusú épületek szegélyezte téren pezseg az élet, és itt mutatkozik meg igazán, milyen lehetőségek vannak ezen a helyen. Sokat időzünk itt, és az este fennmaradó részében a közeli szépen helyrehozott utcákban andalgunk.

Plaza Vieja

Az esténk végül rumivásba és szivarozásba torkollik odahaza. A hintaszékekben üldögélve Kubáról és az otthoni dolgokról beszélgetünk. Tagadhatatlanul turisták vagyunk.