Azon gondolkodtam, hogy mit fogok írni a 0. napról. Nem igazán akar történni semmi. Persze életemben először repülök transzatlant, de az óceánt nézni, olyan, mint az eget. Nagyon kék, és fehér felhők szabdalják. Ráadásul a naplemente is mögöttünk kullog, így aztán kibámulni elég egyhangú. "Szerencsémre" a sógornőm megmenti a mai bejegyzést: leszálláskor ugyanis rosszul lesz. A kimerültség és a rázkódás kombinációja erős sápadtságban és hányingerben manifesztálódik. Miután mindenki leszáll a gépről, és már csak mi rostokolunk fenn, az utaskísérőknek is feltűnik a helyzet, és rögtön elkezdenek sürögni, mint a szorgos törpék, és pont annyian is vannak. Heten. Morgó mogorván javasolja, hogy fektessük már le, mert nem jó ha áll, Hapci hozza a zsebkendőket, Tudor egy tableten ellenőrzi Nelli adatait, de hoznak arctörlőt, jeget, rókazacsit is, pedig főleg csak friss levegőre lenne szerintem szüksége. Szende gondoskodó arccal figyel, és csak pillog, sűrűn elnézéseket kérve, csak azt nem tudom miért. Egyedül Vidor viccelődik, hogy szól a kapitánynak, hogy az nem szépen tette le a gépet. És íme, mintha csak varázsszóra megjelenik fehér gépünk őszes hercege, a kapitány és intézkedik: Nelli kap egy tolószéket és spanyol kompániája, rögvest a bevándorlási illetékesek elé gurítja, megelőzve ezzel a beléptetésre váró kígyózó sorokat. Hogy mennyire morcosak emiatt mögöttünk, nem derül ki, mert nem merünk hátra nézni. Nelli performanszának köszönhetően pikk-pakk 20 perc alatt el is intézzük a formalitásokat, és megyünk az elénk küldött taxihoz. Előtte még felszedjünk a bőröndjeinket, és hála Nellinek nem azzal kell kitöltenem a bejegyzést, hogy hogyan izgulok a felbukkanni nem akaró táskám miatt, mert ez legalább annyira unalmas, mint amennyire ideges vagyok a végén. Szóval kössz Nell, you saved the day!