Ma már majdnem mind jól alszunk, kivéve a sógornőmet, és ez némileg nyomot hagy a hangulatán. Reggeli után mi Diával visszamegyünk a Plaza de Armas-ra, mert kíváncsiak vagyunk a kormányzói palotában található múzeumra, de eddig mindig zárva volt. Persze hiába megyünk nyitásra, csak fél óra múlva lehet tényleg bemenni, de hát ez Kuba, ezen egyáltalán nem lepődünk meg. Viszont így van még időnk előtte megnézni a városalapítás templomát, amelyben a város alapításának emléket állító 3 nagyszabású festményt őrzik. "Spanglish" lehetne a neve annak a keveréknyelvnek, amin kommunikálunk a tárlatvezető hölggyel, és ha nem is értünk meg mindent az elmondottakból, az biztos, hogy a helyiek számára olyan ez mint nekünk odahaza a Feszty-körkép.

A városalapítás temploma és a kívánságfa

A kormányzói palota belülről is gyönyörű. A kiállítás bemutatja a különböző századok kubai kormányzóinak egyáltalán nem szegényes mindennapjait épp úgy, ahogy a sziget történetének fontosabb eseményeinek tárgyi bizonyítékait. Van itt minden a régi hintóktól kezdve, az elefántcsont berakásos mahagóni bútorokon át, egészen a korabeli spanyol hódítók mára már jócskán megfakult lobogójáig. A legszebb talán mégiscsak a palota belső kertje a szelíd pávákkal. Tényleg érdemes ide bejönni, és pár órát eltölteni itt.

Mindeközben Nelliék felkeresik a szállásunkhoz közel eső általában csak helyiek által látogatott piacot. Itt a Peso (CUP) a fizetőeszköz és nem a turisták számára kitalált Konvertábilis Peso (CUC). Itt mutatkozik meg igazán, hogy mennyire olcsó a mindennapi élet Kubában, persze csak az európai szemlélőnek, mert a kubaiaknak ez is kemény pénz. Turistaszemmel viszont fillérekért szerzik be az alapvető élelmiszereket. Az sem zavarja a helyiket, hogy a klasszikus turistaterületeken kívül bukkan fel két magyar, nem tukmálnak rájuk semmit, mint azt az Obispo-n tapasztaljuk percről-percre.Mindössze jókat mulatnak azon, ahogy Geriék bizonyos dolgokat magyaráznak, és megpróbálják körül írni a keresett árucikkeket. Így lesz ebédre currys-vörösboros csirkemellünk egy nagy adag, friss salátával körítve.

A délutáni pihenőt követően, rumgyárlátogatásra indulunk. A rummúzeum kevéssé hozott minket lázba, de a infotourban megmutatták, hol találjuk a rumgyárat. Így aztán meg is alkuszunk egy taxissal, aki kivisz minket és vissza is hoz minket majd dolgunk végeztével. Alig 10 perc autókázás után meg is érkezünk a Legendario rumfőzdébe, ahol szembesülünk azzal a meglepő ténnyel, hogy a gyár évek óta bezárt, és nincs itt az ég világon semmi. Végül is senki nem kérdezte, mit akarunk itt: kérdeztük, megmutatták, kértük, idehoztak. A sógornőm viszont ha már egyszer elhatározta, hogy mi ide bemegyünk, akkor így vagy úgy, de bemegyünk. Meglepetésünkre nyitva van az ajtó. Bár a gyár elég lepusztult, azért nem teljesen üres. Van itt egy biztonsági őr, aki kedvesen beinvitál minket, és nem kell sokat faggatóznunk, beszél magától is, a szebb napokat látott gyárépületben. Elmeséli, hogyan emésztette el a kommunizmus rumfőzdét. Beszél arról, hogy folyton azt mondják nekik, az USA és a kapitalizmus rossz, de ő tudja, hogy ez nem így van, mert a rokonai Floridában élnek, és éhen halna, ha nem küldenének neki minden hónapban 100$-t. Hogy meglepődünk-e a hallottakon? Nem, mert mind olvastuk a már említett Kubai retró c. könyvet, de egészen más érzés ezt Horváth János elbeszéléseiből megismerni, mint szemtől szemben megélni, ahogy a szavak mögött kirajzolódik egy őszhajú ember sorsa… Arra a kérdésünkre, hogy valójában mi is a munkája egy bezárt gyárban, beljebb hív minket, és egy nagy rácsos ajtó mögötti hatalmas hordók tömegére mutat: 100 éves rumra vigyáz. Ezek a hordók bizonyos magas rangú kormánytagok számára vannak fenntartva. És hogy mi lesz, ha Fidel és Raúl meghalnak? Egy szóval válaszol: War! Sokat gondolkodtam már, mi lesz Kuba sorsa, pláne most, hogy Obama felszámolni készül a blokádot. Talán újabb 50 év múlva Puerto Rico-hoz hasonlóan már az USA-hoz való csatlakozást fontolgatják majd a szigeten, vagy az elmúlt 55 évnyi önállóságból merített büszke nemzeti öntudat sosem teszi ezt lehetővé? Így vagy úgy békés megoldásokon töprengtem, de az meg sem fordult a fejemben, hogy véres (polgár)háború dúlja fel a szigetet. De ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy helybéli véleményét. Elköszönünk, kezet fog velünk, a lányoknak puszit ad, és búcsúzóul még egyszer hangot ad a meggyőződésének: Higgyük el, a szocializmus nagyon rossz! Ahogy kilépünk, nem hagy nyugodni a gondolat, amit szintén a Kubai retróban olvastam: Lehet, hogy egyszer a revolución 60 éve csak széljegyzet lesz a történelem lapjain, de Carlos-nak ez a 60 év volt az élete.

Gondolataimból egy előttünk megálló turistabusz zökkent ki. A bent ülő különböző nemzetiségű turistákat gondosan terelegetik az épület emeletére. Kíváncsiak vagyunk mi van fenn, hát hozzájuk csapódunk. Bár a gyár bezárt, a tetejében működik egy rum- és szivarbolt. Nem is tartogat számunkra sok érdekességet, leszámítva pár Legendario plakátot, ráadásul az árak a belvárosi árakkal megegyeznek. Már épp indulnának lefelé, amikor megszólítanak minket anyanyelvünkön. Egy fiatal magyar házaspár szintén a busszal érkezett Varaderoból.

Egy nappal előttünk érkeztek utazási irodán keresztül. Varaderóban laknak, és most behozták őket várost nézni. Elmondásuk szerint a tenger nem túl meleg, az ország érdekes, a kaja hotel színvonalú. Én pedig valahogy sajnálom őket. Talán csak túl friss a Carlos-szal való beszélgetésem, de úgy érzem ők csak Kuba felét kapják. Utaznak, amikor utazni kell, fotóznak, amikor azt mondják nekik, és szivart meg rumot vesznek, amikor beterelik őket egy ehhez hasonló boltba. Sarkosan fogalmaztam, tudom, és lehet, hogy ők egyáltalán nem kíváncsiak Kuba másik arcára, mégis úgy gondolom, sokkal jobban jártunk, hogy mi mindent magunk szerveztünk.

Visszamegyünk a Kapitóliumhoz, mert reggel sikerült szereznem egy Granma-t (a Kubai Kommunista Párt hivatalos lapja), és gondoltam igazán "habonyingolhatnék" vele egyet. (Tudjátok az amerikai kitiltási botrány elején Habony Árpád gyorsan Washingtonba repült és lefotóztatta magát az aznapi Wall Street Journallel.) Én most ezzel bizonyítom, hogy van turistakártyám, és 2015. január 28-án Havannában vagyok. Apropó. Mivel Kubában drágább az Internet, mint egy jó minőségű rum, még a kifejezetten drága tartós tejnél is drágább, fogalmam sincs mi lehet otthon. Egy biztos: Több rumot iszok, mint tejet. Lehet, hogy ezért ölelgetem a pálmafákat?

A lányok meglátogatják a Yoruba múzeumot, majd elmegyünk megnézni az egykor igen jelentős kínai negyed egyik utolsó emlékét, a negyed kapuját. Este játszunk egy keveset, mert természetesen nem jöhettem el társasjátékok nélkül, majd nekiállunk pakolni, reggel ugyanis indulunk Viñalesbe.

A kínai negyed kapuja mag az ŐRÜLET!