Nem akartam írni róla, mert eddig nem volt jelentősége, de végül erre is sor kerül. Bár Norka a szállásadónk, ő főz ránk és lát el minket, sajnos csak egy szobája van, így Dia és én Norka szomszédjánál Niurkánál alszunk. Ez csak azért vált kényelmetlenné, mert az éjszaka egy részét az ágyunkban tobzódó vöröshangyák irtásával töltjük, amitől nem éppen kellemes az éjszaka.

(Kerestem képet, de úgy tűnik Niurkánál egy fényképet sem készítettünk...)

Reggeli után Roly és az '57-es Pontiac vár ránk, hogy elvigyen megvenni az esti buszjegyeinket, illetve hogy eltaxizzon minket a Moro erődbe. A Viazúl állomáson, megint belecsöppenünk a dolgok kubai menetébe: Bár tegnap este még azt mondták a telefonba, hogy ha akarjuk, már délelőtt megvehetjük a jegyeket, most 20 perc sorban állás után, nem hajlandóak jegyet adni nekünk mondván, jobb lesz nekünk, ha csak este, indulás előtt vásároljuk meg őket, mert akkor elég 3/4 órával a busz indulása előtt érkeznünk, míg ha, most megvesszük, akkor bizony 1 órával előbb itt kell lennünk, mert be kell csekkolni. Hiába győzködjük jó 10 percig Roly segítségével, hogy nekünk már nem számít az a plusz 15 perc, ráadásul már most is elment erre a kis közjátékra fél óránk, a pult túloldalán ülő férfi hajthatatlan. Végül kijátssza az adut: "Ki mondta önöknek, hogy vehetnek délelőtt jegyet?"... No es fácil. Otthagyjuk, irány a Moro!

Hiába. Roly-val sem kaptunk jegyet...

Amíg az öböl bejáratához autózunk Roly elárulja, hogy a 3 sebességes Pontiac szebb napjaiban, tudott 180 km/h-t, most már jó ha eléri a 120-at, de miért azért így is nagyon megkedveltük a fekete járművet és sofőrjét.

Rajkodás Kuba leghitelesebb autójával...

A kalózok ellen épült Moro, nem sokkal a karib-tengeri kalózkodás kihalása után készült el, így a haramiák ellen nem igazán vettétek be. Az impozáns építmény 5 külön szinten terpeszkedik el a santiagoi öböl bejáratánál. A legmagasabbról lefelé haladva, majdnem egészen a tenger szintjéig jutunk, ha megmásszuk azt a pár száz lépcsőfokot a szintek között. Belépve a Moroba szinte mindenhonnan fantasztikus kilátás nyílik az öbölre és a tengerre egyaránt. A termekben az öböl és az erőd történetének tárgyi emlékei és dokumentumai láthatóak. Roly a lelkünkre köti, hogy ki ne hagyjuk benn a szuper kalózmúzeumot. Nem hagyjuk ki. Szánunk időt mind az 5 kardra és mind a 4 mordályra. Az erőd és kilátás is lenyűgöző, de igyekszünk árnyékban maradni, mert megint eszméletlen a hőség. 

Kora délután érünk csak haza, pakolunk és 5-kor megvacsorázunk, mert fél 8-kor indul a 12 órás utunk Trinidadba. Nagyon sajnáljuk, hogy mennünk kell, mert megkedveltük Norka-t és Paco-t, ráadásul a város is sokkal jobban tetszik mint Havanna. Roly, aki gyakorlatilag mostanra a privát sofőrünkké vált utoljára áll elő fekete, amerikai hintajával, hogy a búcsúzkodás után - ma már másodjára - levigyen minket a buszpályaudvarra.

Búcsú Norkáéktól...

A Viazúl állomásra érve a jegyvásárlás újabb fordulatot vesz: Akik elővételben vették meg a jegyüket - mi nem kaptunk, ugye - pont előttünk csekkolhatnak be. De mint kiderül, senkinek nem adtak el jegyet korábban, ezért nem jelentkezik senki, csak jegyárus kiabálja percekig kitartóan, hogy "Trinidad, becsekkolás!" Ezalatt viszont mi nem vehetünk jegyet, mert a nem létező elővételesekre várunk. Esküszöm, ettől Kaffka is becsavarodna, Roly, aki bejön segíteni és elhárítani az esetleges nyelvi akadályokat, nyugtatgat: "Hidd el, ez semmi, ahhoz képest, ha nekem kell egy aláírás a taximhoz. Utána nyugtatóterápiára kell mennem." Végül lesz jegyünk, és sajnos a mindig mosolygós és jó kedvű Roly-tól is búcsút kell vennünk. Utazunk Trinidadba!

Kezünkben a jegy. Örülés van!