nászúton a sógornőmmel

No es facil

Február 12. - 19. nap

Havanna

2015. április 17. - Imre Hauszknecht

Eljött a búcsú napja, nem sok mindenről írhatok ma már. Egy gyors reggelire beugrunk még a Café Santo Domingo-ba, ahol az első napokban is többször megfordultunk. Így aztán a kávézó sárga falaival foglaljuk keretbe utazásunkat. Mivel reggeli előtt már lefixáltuk a taxinkat. nem maradt más hátra mint a pakolás.

p1260114.JPG

Café Santo Domingo

19 nap után nem csak a holmijainkat nehéz összeszedni, a gondolataim épp úgy szanaszét hevernek mint a ruhák és a szuvenírek. A tegnap este után pedig egyáltalán nem egyszerű összeszedelőzködni. Várom, hogy végre hazaérjek, de minden érzést és élményt, legyen az kellenes vagy kellemetlen magammal akarok vinni, és csak remélhetem, hogy a naplómba épp úgy be tudtam csomagolni ezt a 19 napot, mint a pólóimba csavart rumosüvegeket és szivarokat.

Egy gyors ebéd után megérkezik a taxink, úgyhogy ideje elszámolni szállásadóinkkal. Sajnos ez is egy kellemetlen emlék marad. A boszorkány, aki mindig úgy szorongat egy szál cigit a kezében, mintha a varázspálcája lenne, nem elégszik meg a az 50 CUC-cal. Hiába egyezett meg Oscarral tegnap előtt 25 CUC-banszobáknént, most 30 CUC-ot kér. Hogy miért? A magyarázat egyszerű: Lehet, hogy vidéken 25 CUC-ért meg lehet szállni, de Havannában minden szállás 30 CUC. Ennyi. Valószínűleg, ha perfekt lennék spanyolból is nehezemre esne elmagyarázni, hogy mit jelent az árszínvonal a szolgáltatás minőségének függvényében egy olyan országban, ahol ugyan az a termék az ország összes boltjában ugyan annyiba kerül. Nem próbálkozom. Megegyeztünk tegnap, ezért odaadom az 50 CUC-ot és kihúzom a bőröndöm az ajtón...

A reptéren az online becsekkolás ellenére is még legalább két órát kell sorokban állnunk, mire felszállhatunk a gépünkre. Fél órás késéssel végül ott állunk a kifutó elején. Érzem, ahogy a hajtóművek ereje beleprésel az ülésbe. Ahogy elemelkedünk, látom, ahogy magunk mögött hagyjuk a szigetet, és tudom, hogy már nem csak öt kifejezés  jut eszembe - Che Guevara, rum, szivar, zene, Fidel - ha Kubára gondolok...

dsc_0800.JPG

(Itt a napló vége, amit a repülőúton haza fejeztem be. Érdekes volt két hónap távlatából napról-napra újraélni az utazásunkat, és látni, hogy alakult a véleményem. Néhány nap múlva írok még pár összefoglaló gondolatot. Azzal a bejegyzéssel fejeződik majd be a blog.)

 

Február 11. - 18. nap

Cienfuegos - Havanna

Reggel búcsút veszünk Oscáréktól. Ők voltak a legkedvesebb, legközvetlenebb házigazdáink. Búcsúzóul ajándékba adom a ház urának a Las Vegas társasomat. Igazi gémer szellem lakozik benne, azt hiszem jó helyen lesz nála ez a játék. Sofőrünk időre jön értünk, bepakolunk, integetünk és elhagyjuk a várost. Kifelé hajtva Cienfuegosból, még látjuk a kocsiból, hogy távozásunk napján kinyitott az infotour...

p2110859.JPG

Búcsú Oscaréktól

A két és fél órás út Havannáig nyugodtan telik, bár vannak pillanatok, amikor egész kellemetlenül érzem magam a 130-cal haladó, biztonsági övektől mentes autó anyósülésén. Félúton megállunk egy autós pihenőnél, a lányok pedig nem mulasztják el a mosdó kínálta lehetőséget. közel 20 nap után már egyikünk sem lepődik meg azon, hogy a WC használatáért fejenként 1 CUC-ot kérnek, egy olyan helységben, ahol nincs víz, wc papír. A szappannal meg csak összeragacsozná a kezét a turista, és lemosni meg úgyse tudná, hiszen nincs víz.

A fővárosba megérkezve sofőrünk némi kérdezősködés után megtalálja a szállásunkat. Oscar ebben is nagyon segítőkész volt. Telefonált párat tegnap a havannai ismerőseinek, és talált kedvező árú szállást számunkra, ráadásul azon a környéken, ahol utazásunk elején is megszálltunk. Ennek szívből örülünk, mert az utolsó napunkon már nem akarunk térképpel új helyeken rohangálni. Örömünk csak addig tart, amíg be nem megyünk a szállásra. Esküszöm, nem az egész lakást betöltő cigi füst és az azt elnyomni próbáló, szétspriccelt műrózsaillat keveréke zavar, még csak nem is a meleg víz hiánya vagy a matracok minősége bánt, mert egy éjszakát bárhol kibírunk, hanem a szállásadóink ijesztőek. Egy idős házaspárnál lakunk és a néninek meg a bácsinak pontosan olyan a mosolya, mint amilyennek a boszorkány mosolyát képzelem a Jancsi és Juliskában. Félelmetes és kiráz tőle a hideg. Bizarr bájolgásuk mintha teljesen természetellenes lenne. Soha nem volt bajom a szállásadóinkkal ittlétünk alatt, de ők nagyon furcsák. Mindegy, úgyis csak aludni jövünk vissza ide a bőröndök lepakolása után.

p2110910.JPG

Utolsó sétáink Havannában

Veszünk az egyik hotelben Internetkártyát, hogy online becsekkolhassunk a holnapi repülőnkre. A délután hátralévő része pedig a maradék szuvenírek beszerzésével és az utolsó havannai sétáinkkal telik. Utolsó kubai esténken végül beülünk az Art Pub-ba azzal a céllal, hogy kihasználjuk az akciós "koktélórájukat" és vacsorázzunk. Az esténket Gerivel a kelleténél valamivel több Daikiri sorára fűzzük fel. Egyetlen mentségünk, hogy idővel az asztalunknál egy kisebb nemzetközi társaság tobzódik. Itt ül velünk Ralf és Hans Németországból. A két középkorú közül Hans nem sokat beszélget, inkább a megfigyelő szerepét tölti be, Ralf azonban nagyon barátságos. Kiderül, hogy a felesége brazil, de otthon maradt a lányukkal, így ők most Hansszal ketten garázdálkodhatnak Havannában. Remek beszélgetésünk zálogaként névjegyet cserélünk, és ekkor derül ki, hogy mindketten Telekom alkalmazottak vagyunk. Ráadásul ő fellbachi, és ez a német település az én szeretett Pécsem testvérvárosa. Kicsi ez a közhelyes világ.

Az asztalnál ül még Edward és barát(os)nője New York-ból. Ők a mexikói Cancun-on keresztül érkeztek titokban, hiszen az USA törvényei tiltják, hogy állampolgáraik Kuba földjére lépjenek. Ők le vannak nyűgözve, hogy mennyivel szebb és jobb hely Kuba mint Mexikó, de Edward kicsit aggódik, mert belepecsételtek az útlevelébe, és ha ez hazafelé kiderül, akkor nagyon sok ezer dolláros büntetést kell fizetnie. A kubaiak általában egy külön lapra pecsétlenek az amerikaiak esetében, hogy azok hazafelé ne bűnhődjenek bűnös tettük következményeként. Lehet, hogy nem volt szimpatikus nekik Eddie, és az én szívembe sem lopja be magát, egész este csak arról tud beszélni, hogy mennyi pénzt keresett tavaly. Ha nem erről beszél akkor arról, hogy mennyit akar keresni idén. A barátnője közvetlenebb, és vele meg Ralffal kellemesebben cseverészünk, az este pedig szép lassan rummámoros ködbe burkolózik... 

 Az Art Pub-ban

 

Február 10. - 17. nap

Cienfuegos

Reggel megáll Oscarék előtt egy taxi. Kiderül, hogy a tegnap leegyeztetett taxink jött, amivel holnap akarunk Havannába menni. Épp amikor kezdenénk bevetni Michael Flatley-s spanyol tudásunkat, hogy elmagyarázzuk a tévedést, kiderül, hogy pánikra semmi ok, a sofőr csak elhozta megmutatni az autót, megfelel-e nelkünk? Áll lehull, ilyet se nagyon tapasztaltunk még Kubában, de nagyon hálásak vagyunk, és az autó is megfelel. Klassz!

Nem sokkal később újabb taxi érkezik. Ramón a mindig jó kedvű, tegnap megismert sofőrünk jön értünk barna Ladájával, amivel levisz minket a közeli Rancho Luna partra. Az idő kicsit szeles, de süt a nap, levezetésnek épp megfelel a mai nap, hogy hazautazásunk, és a magyar február előtt még egy kicsit barnulhassunk. Na, nem mintha olyan sok minden látszana rajtam.

A kellemes strandolás után, délután jön értünk Ramón, időben. Bár egy szót sem tudunk egymással váltani, de annyira közvetlen, hogy megengedi a Lada mániás Gerinek, hogy vezesse a kocsit egy darabig a visszafelé úton. Bár nem fixáltuk le előre, hazafelé megkérjük Ramón-t, hogy vigyen el minket a Palacio de Valle-hoz, mivel ez bőven kívül esik a sétatávon. Nem bántuk meg a kis kitérőt. Valószínűleg ez az a legszebb épület, amit ezidáig Kubában láttunk, a tetejéről pedig pazar kilátás nyílik az öbölre és a városra egyaránt

Palacio de Valle

Utolsó esténket töltjük Oscarékkal. Nagyon megkedveltük a közvetlen családot az itt töltött napok alatt, ezért a táskánkban lapuló táblacsokinkat nekik ajándékozzuk. Megvallom őszintén, én így embereket még nem láttam örülni csokinak. Elszégyellem magam, ha belegondolok, hogy otthon hány táblányi áll a fiókban, amit ezért vagy azért nem eszek meg. A vacsora után újra előkerül a dominó, és felbukkan Oscar idősebb lányának barátja, Carel is. Ő egyébként angol szakos egyetemi hallgató, nem csoda hát, hogy vele elég jól szót tudnk érteni. Látva Oscar játékszeretetét és felbuzdulva Carel angoltudásán előveszem Las Vegas című társasjátékomat, és megtanítom Carelnek és Oscarnak. Így végül hosszas játékba nyúlik utolsó cienfuegosi esténk...

dsc_0796.JPG

Február 9. - 16. nap

Cienfuegos

Szeretünk Oscaréknál lakni. Nagyon közvetlenek, kedvesek, a házuk pedig több mint tiszta. A reggeli omlettünk a legjobb, amit eddig a szigeten ettünk, igaz ha hazaérünk jó pár hónapig nem eszek tojást, lévén ez a 16. tojásos reggelim egyhuzamban. De itt ez van reggelire.

dsc_0590.JPG

Eltökélt taxi keresés...

Bár úgy terveztük, hogy ma a közeli strandra megyünk, de az eget felhők borítják, így a kirándulás mellett döntünk. Taxink egy jól karbantartott Volga gépjárműben ölt testet, ennek én azért örülök, mert ilyen típusú autóhoz sosem volt szerencsém. Tegnap találtunk egy infotour-t, de úgy tűnt, mint ami végleg bezárt, ezért a nem túl barátságos sofőrünket kérjük meg, hogy vigyen az új helyre. Ő a sétálóutcához fuvaroz minket, és vad gesztusokkal jelzi, hogy arra találjuk az irodát. Megkérjük, hogy várjon meg minket, amíg kérdezünk egy s mást. A probléma persze, hogy nem találjuk a helyet. Az egyik helyi szerint egyenesen kell még mennünk, míg a másik jobbra mutogat. Ezzel nem vagyunk előrébb, ezért betérek a Paradiso Tours irodájába, hátha ők meg tudják mondani, hol találom. A hölgy nagyon készséges, cserébe balra irányít. Az ő utasításait követve végül visszajutok a tegnapi infotour-hoz, ami még mindig zárva. Egy helyi férfi, értetlenkedő arcom láttán, felajánlja segítségét. Én csak annyit szeretnék tudni, mikor nyit ki az infotour (lévén természetesen az üvegajtón ilyen információs tábla nem lóg- persze miért is lenne, hisz ez csak egy infotour-), és ezt kezes-lábas spanyol tudásommal sikerül is megértetnem vele. A válasz: 9-kor nyit. Biztos én vagyok problémás, mert amikor tudtára adom, hogy pontosan 3 perccel múlt háromnegyed 10, akkor ő egy vállrandításal nyomatékosított "sorry" kíséretében magamra hagy. Visszabaktatok a Paradiso Tours-hoz, ahol elmagyarázom a hölgynek, hogy közelben lévő krokodil farmra és indián faluba szeretnénk kirándulni, mire átküld a Cubanacan busztársasághoz, kicsit visszafelé ezen az utcán. Csatlakozva a többiekhez megtaláljuk az irodájukat, ahol közlik velünk, hogy bár ők birtokolják a félsziget turizmusának jogait, nem indítanak kirándulásokat. Hogy mi? Azt javasolja, keressünk egy taxit, és menjünk azzal. Jó, hát taxink legalább van, gondoljuk naivan, de hát mit ad Isten, természetesen a sofőrünk közben megunta a várakozást és lelépett. Mi szerencsére nem adjuk fel, hiszen Kubában minden második ember el akar vinni valahová, és az sem nagyon zavarja őket, hogy te épp onnan jöttél. Felkerekedünk hát taxit keresni, de (amikor kéne) 15 perc alatt nem találunk egyet se, csak egy csapost egy bárban, akinek a haverja taxizik, és jutányos áron elvisz minket. Pikk-pakk 10 perc és itt van. Háromszor 10 perc múlva tényleg jön a taxi, igaz ez nem a csapos haverja, hanem egy időközben megkérdezett másik taxis cimborája. Szóval végre elindulunk... vagyis indulnánk, de a sofőrnek még haza kell ugrania, mert van otthon egy kis tartalék üzemanyaga a kannában, és azt még gyorsan betölti.

Ramón alig háromszor téved el a 80 km-en, és útközben felváltva zuhog az eső és süt a nap, és én csak bízok benne, hogy odaérve jó idő lesz, mert a két hete magammal cipelt esőkabátokat pont ma hagytam otthon. Murphy törvénye. Végül csak elérünk úti célunkhoz, és mivel az indiánfalu a tó túloldalán van, motorcsónakkal visznek át minket. Az "falu" nagyrészt egyfajta ökoszállásként, és egészen elhanyagolhatóan kisebb részt az indiánok mindennapjait bemutató kiállításként szolgál. Végre kiszakadunk kicsit a városok zsúfoltságából a természetbe, csak bámulom a buja, zöld környezetet. Bár szép helyen fekszik ez az ökofalu, teljes a pangás, nem vendégeskedik benn senki, csak elvétve látni egy-két embert a személyzetből...

Indián falu...

Nem ússzuk meg az esőt, de azért csak bemegyünk a krokodilfarmra is, ahol különböző méretű krokodilok vizslatása mellett kézbe is vehetek egy kisebb példányt.

Krokodilfarm

Bőrig ázva ülünk vissza Ramón Ladájába, de ennek ellenére is remek napunk volt, amit a Kubában elfogyasztott legjobb vacsora, egy szivar, és pár koktél zár. 

dsc_0716.JPG

Szivar és mojito Oscarék udvarában...

Február 8. - 15. nap

Trinidad - Cienfuegos

Megint egy igazi kubai élménnyel leszünk gazdagabbak már kora reggel. Tegnap ugyanis a városban Dia és Nelli megbeszélték egy taxissal, hogy ma elvisz minket Cienfuegosba. A sofőr állította, hogy különböző méretű autók állnak a rendelkezésére, mi pedig kértük, hogy nagy autóval jöjjön, mert négy nagy táskánk van és még némi kézipoggyászunk is. Ő mutatott egy képet a kocsiról, és meg is egyeztek 32 CUC viteldíjban. No, ehhez képest ma reggel 9-kor beállít egy kis Toyota Yaris, benne a srác, akivel a lányok megegyeztek és egy másik sofőr. Amikor értetlenkedve közöljük, hogy kérem, mi nagy autót kértünk, ők nem értik, hogy miért problémázunk, a kocsi méretén. Sajnos az illusztrációként mutatott nagy fehér autó, éppen pont tegnap este romlott el. Mi ez ha nem a nagybetűs véletlen maga, kérdem én? De a srác állítja, hogy a Yaris tetejére 3 deszkából tákolt tetőcsomagtartóra ők simán fel tudják kötözni a 3 utazótáskánkat. Mivel mi továbbra is kötjük az ebet a karóhoz, a két helyi morcosan elviharzik a Toyotával, mondván, hogy 10 perc múlva visszajönnek. Kb. negyed óra múlva tényleg felbukkan az embererünk, egy újabb sofőrrel, aki egy akkora Peugeot-t vezet, amibe a csomagok és mi is beférünk. Az egyáltalán nem szimpatikus sofőr mogorván hajigálja a táskáinkat a csomagtartóba, majd közli, hogy a 35 CUC-ot a másfél órás út végén kéri majd. És ez lesz végül a "Point of no return": Mivel mi továbbra is a tegnap megegyezett árhoz ragaszkodunk, a közvetítő azért kiabál velünk, hogy mit problémázunk velük 3 CUC miatt. Nelli azon kérdésére, hogy ha nekünk nem probléma a 3 CUC, akkor nekik miért az, kipakolják a cuccainkat és elhajtanak. Nos igen, ilyen szemét egy fajta ez a magyar turista: akkora kocsit kér, amekkorát rendelt, és annyiért amennyiben megegyezett. Kb. 10 perc alatt találunk a városban egy megfelelő méretű másik taxit, és a kocsi sofőrje, Roberto kérdés nélkül elvisz minket 32-ért Cienfuegosba.

 dsc_0515.JPG

Cienfuegosba menet

Utazásunk utolsó állomásán Oscar-nál és Leticianál lakunk. A koloniál stílusú ház nagyon szépen be van rendezve, és házigazdáink nagyon vendégszeretőek. A ház ura beszél is angolul egy keveset, mi pedig nagyon otthon érezzük magunkat náluk.

Oscaréknál...

Cienfuegosnál turistabarátabb helyet nehéz találni a világon, már ami a tájékozódást illeti. A franciák alapította, gondosan tervezett város utcái, gyakorlatilag egy négyzetrácsot alkotnak: az észak-déli páros számú párhuzamos sugárutakat kelet-nyugati, páratlan számú utcák metszik. Így aztán, marha könnyű belőni, hol vagyunk, és merre megyünk. Be is vetjük magunkat délután a belvárosba egy kis felfedezésre. A város teljesen kihaltnak tűnik a széles utakon alig látni egy-egy autót vagy embert, olyan mint egy szellemváros. A belvárosban azért látni turistákat, sőt még magyarokba is belefutunk. Nem véletlen, hogy ennyi a nézelődő, hiszen a főtér körüli épületek meglehetősen impozánsak.

Séta a városban

A Teatro "Terry"-be be is nézünk, lévén ez az egyetlen hely ami nyitva van. A több mint 100 éves épület belülről is látványos, nem hiába áradozott róla nekünk Paco. Olykor egy-egy pillanatra úgy érzem, mintha egy múlt század eleji mississippi-i gőzhajón lennék...

Teatro "Terry"

Estébe hajló sétánkon sajnos megint fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mit együnk? Szívesen csinálnánk magunknak néhány szendvicset, de nem csak arról van szó, hogy zárva vannak a boltok, mert ha nyitva lennének se tudnának mást venni, mint azt a lepkefogóháló sűrűségű kenyeret, amin hetek óta élünk. Kapunk végül egy tippet, ahol aránylag jó áron ehetünk az ételmérgezés alacsony kockázata mellett. Az étel tényleg rendben van, de amikor a számlát hozzák, látjuk, hogy különböző jogcímen különböző szolgáltatásokat akarnak kifizettetni velünk, és a valódi számla másfélszeresét követelik. Most értjük meg, miért zárták be az étterem ajtaját, amikor bejöttünk. A fenébe, szó szerint turistacsapdába estünk... Végül erős meggyőzőképességünk, és újabb turisták érkezésének köszönhetően sikerül szabadulnunk.

Otthon Oscar megmutatja titkos Mojito receptjét, és késő estig beszélgetünk vele, majd előhozza a nagy becsben tartott dominókészletét. Bevallom, bár hosszú évekkel ezelőtt beszippantott a társasjáték-hobbi, és bár közel 60 játékom van otthon, de soha sem dominóztam. Ezen hiányosságomat pótolandó, Oscar bevezet minket Kuba nemzeti játékának rejtelmeibe. Így végül kellemes társaságban, játszva ér véget az abszolút szélsőséges napunk.

dsc_0581.JPG

Dominó party