Reggel búcsút veszünk Oscáréktól. Ők voltak a legkedvesebb, legközvetlenebb házigazdáink. Búcsúzóul ajándékba adom a ház urának a Las Vegas társasomat. Igazi gémer szellem lakozik benne, azt hiszem jó helyen lesz nála ez a játék. Sofőrünk időre jön értünk, bepakolunk, integetünk és elhagyjuk a várost. Kifelé hajtva Cienfuegosból, még látjuk a kocsiból, hogy távozásunk napján kinyitott az infotour...

Búcsú Oscaréktól

A két és fél órás út Havannáig nyugodtan telik, bár vannak pillanatok, amikor egész kellemetlenül érzem magam a 130-cal haladó, biztonsági övektől mentes autó anyósülésén. Félúton megállunk egy autós pihenőnél, a lányok pedig nem mulasztják el a mosdó kínálta lehetőséget. közel 20 nap után már egyikünk sem lepődik meg azon, hogy a WC használatáért fejenként 1 CUC-ot kérnek, egy olyan helységben, ahol nincs víz, wc papír. A szappannal meg csak összeragacsozná a kezét a turista, és lemosni meg úgyse tudná, hiszen nincs víz.

A fővárosba megérkezve sofőrünk némi kérdezősködés után megtalálja a szállásunkat. Oscar ebben is nagyon segítőkész volt. Telefonált párat tegnap a havannai ismerőseinek, és talált kedvező árú szállást számunkra, ráadásul azon a környéken, ahol utazásunk elején is megszálltunk. Ennek szívből örülünk, mert az utolsó napunkon már nem akarunk térképpel új helyeken rohangálni. Örömünk csak addig tart, amíg be nem megyünk a szállásra. Esküszöm, nem az egész lakást betöltő cigi füst és az azt elnyomni próbáló, szétspriccelt műrózsaillat keveréke zavar, még csak nem is a meleg víz hiánya vagy a matracok minősége bánt, mert egy éjszakát bárhol kibírunk, hanem a szállásadóink ijesztőek. Egy idős házaspárnál lakunk és a néninek meg a bácsinak pontosan olyan a mosolya, mint amilyennek a boszorkány mosolyát képzelem a Jancsi és Juliskában. Félelmetes és kiráz tőle a hideg. Bizarr bájolgásuk mintha teljesen természetellenes lenne. Soha nem volt bajom a szállásadóinkkal ittlétünk alatt, de ők nagyon furcsák. Mindegy, úgyis csak aludni jövünk vissza ide a bőröndök lepakolása után.

Utolsó sétáink Havannában

Veszünk az egyik hotelben Internetkártyát, hogy online becsekkolhassunk a holnapi repülőnkre. A délután hátralévő része pedig a maradék szuvenírek beszerzésével és az utolsó havannai sétáinkkal telik. Utolsó kubai esténken végül beülünk az Art Pub-ba azzal a céllal, hogy kihasználjuk az akciós "koktélórájukat" és vacsorázzunk. Az esténket Gerivel a kelleténél valamivel több Daikiri sorára fűzzük fel. Egyetlen mentségünk, hogy idővel az asztalunknál egy kisebb nemzetközi társaság tobzódik. Itt ül velünk Ralf és Hans Németországból. A két középkorú közül Hans nem sokat beszélget, inkább a megfigyelő szerepét tölti be, Ralf azonban nagyon barátságos. Kiderül, hogy a felesége brazil, de otthon maradt a lányukkal, így ők most Hansszal ketten garázdálkodhatnak Havannában. Remek beszélgetésünk zálogaként névjegyet cserélünk, és ekkor derül ki, hogy mindketten Telekom alkalmazottak vagyunk. Ráadásul ő fellbachi, és ez a német település az én szeretett Pécsem testvérvárosa. Kicsi ez a közhelyes világ.

Az asztalnál ül még Edward és barát(os)nője New York-ból. Ők a mexikói Cancun-on keresztül érkeztek titokban, hiszen az USA törvényei tiltják, hogy állampolgáraik Kuba földjére lépjenek. Ők le vannak nyűgözve, hogy mennyivel szebb és jobb hely Kuba mint Mexikó, de Edward kicsit aggódik, mert belepecsételtek az útlevelébe, és ha ez hazafelé kiderül, akkor nagyon sok ezer dolláros büntetést kell fizetnie. A kubaiak általában egy külön lapra pecsétlenek az amerikaiak esetében, hogy azok hazafelé ne bűnhődjenek bűnös tettük következményeként. Lehet, hogy nem volt szimpatikus nekik Eddie, és az én szívembe sem lopja be magát, egész este csak arról tud beszélni, hogy mennyi pénzt keresett tavaly. Ha nem erről beszél akkor arról, hogy mennyit akar keresni idén. A barátnője közvetlenebb, és vele meg Ralffal kellemesebben cseverészünk, az este pedig szép lassan rummámoros ködbe burkolózik... 

 Az Art Pub-ban